„Kezdet és vég”
Nem gondoltam
volna, hogy éppen így, ezzel a poszttal fogom elkezdeni, amit már régóta
tervezek: blogot írni a munkánkról, amit a tavaly útjára indított Kutya
Szövetbank keretein belül végzünk. Talán már maga az első mondat is elárulja,
mi célja lehet a blognak: egyrészt választ adni arra, mi is ez a furcsa nevű
dolog, ami kutya is, meg szövet is, meg bank is, másrészt – ha ügyes vagyok –
közelebb hozni az olvasót az elképzeléseinkhez, céljainkhoz és munkánkhoz. A
munkánkhoz, mely mindennek nevezhető, csak egyhangúnak nem. Már a Szövetbank
indulása is változatos kihívásokat állított elénk: a szükséges dokumentumok,
engedélyek beszerzése, a tervek, a logisztika kidolgozása, és sok más... majd megérkeztek az első felajánlások.
Spock, Soma és a többiek...
De számomra ez a
mai felajánlás egészen más volt, mint bármely korábbi. Bizonyos értelemben első:
ő volt az első kutya, akit ismertem korábbról, akihez emlékek fűztek. Már
fiatal agility-versenyző koromban megismerkedtem Nikével és gazdájával, és
később is sok helyszínen összefutottunk. Ha nem is nagyon szoros, de kedves
emlékek kapcsolódtak hozzájuk is, mint sok más pároshoz, akiket a „régiek”
közül ismerek az agilityben. Így, amikor érkezett a
hívás, hogy Nikétől talán hamarabb kell búcsúzni, mint várták, legbelül én is
picit jobban megrendültem, mint máskor.
Miután bizonyossá
vált, hogy ő lesz a következő kutya, akit felajánlásként kapunk,
munkatársaimmal ugyanúgy megkezdtük az előkészületeket, ahogy szoktuk:
egyeztetés az állatorvossal, dokumentumok előkészítése, eszközök előkészítése.
Rutin. De mégis más volt. Egyetlen korábbi kutyánál sem éreztem azt, hogy
ennyire mindennek a helyén KELL lennie. Hogy maximálisan föl kell rá készülni, hogy
biztos minden a legnagyobb rendben legyen. Pedig ez amolyan alap, hiszen
munkatársaimmal mind arra törekszünk, hogy az állatok a haláluk után is méltó
bánásmódban részesüljenek. Ám most éreztem először, hogy amikor közös, kedves
emlékek is erősítik ezt a törekvést, az egészen más érzés. Szomorúbb is. De
valahogy „erősebb” is, a szándékot illetően, hogy te, a kutató, aki felelős
vagy a kutya hagyatékáért, miután testét gazdája átadta számodra – hogy te
igenis ki akard hozni a legtöbbet a lehetőségből, amit kaptál, hogy azt egyszer
visszaadhasd a világnak, hogy a kutya halála, akihez valamilyen kötelék fűzött,
tényleg valami plusz értelmet nyerhessen.
A mintavétel most
is úgy zajlott, mint máskor. A test az értő szem számára (ez jelen esetben nem
én vagyok, hanem az anatómus-állatorvos, Kálmán) sok mindent elmesél az
életútról, adott esetben a halál okáról. Nem találtunk súlyos elváltozást, de
nem is számítottunk rá. Így a mintavételt követően az állatorvos és a gazda
számára is azt a megnyugtató választ adhattuk: valószínűleg a lehető
legkevesebb szenvedéssel élte meg öregkorát a kutya, és úgy is ment el. Talán
apró vigaszcsepp.
Niké hagyatéka
nem csupán az, hogy a tudomány számára új lehetőségeket teremtett, mint ahogy
sok kutyatársa – hiszen ő ihlette most ezt a bejegyzést, mellyel útjára indul a
Szövetbank munkásságát elmesélő blog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése