„Kezdet és vég”

Nem gondoltam volna, hogy éppen így, ezzel a poszttal fogom elkezdeni, amit már régóta tervezek: blogot írni a munkánkról, amit a tavaly útjára indított Kutya Szövetbank keretein belül végzünk. Talán már maga az első mondat is elárulja, mi célja lehet a blognak: egyrészt választ adni arra, mi is ez a furcsa nevű dolog, ami kutya is, meg szövet is, meg bank is, másrészt – ha ügyes vagyok – közelebb hozni az olvasót az elképzeléseinkhez, céljainkhoz és munkánkhoz. A munkánkhoz, mely mindennek nevezhető, csak egyhangúnak nem. Már a Szövetbank indulása is változatos kihívásokat állított elénk: a szükséges dokumentumok, engedélyek beszerzése, a tervek, a logisztika kidolgozása, és sok más...   majd megérkeztek az első felajánlások. Spock, Soma és a többiek...   

De számomra ez a mai felajánlás egészen más volt, mint bármely korábbi. Bizonyos értelemben első: ő volt az első kutya, akit ismertem korábbról, akihez emlékek fűztek. Már fiatal agility-versenyző koromban megismerkedtem Nikével és gazdájával, és később is sok helyszínen összefutottunk. Ha nem is nagyon szoros, de kedves emlékek kapcsolódtak hozzájuk is, mint sok más pároshoz, akiket a „régiek” közül ismerek az agilityben. Így, amikor érkezett a hívás, hogy Nikétől talán hamarabb kell búcsúzni, mint várták, legbelül én is picit jobban megrendültem, mint máskor. 

Miután bizonyossá vált, hogy ő lesz a következő kutya, akit felajánlásként kapunk, munkatársaimmal ugyanúgy megkezdtük az előkészületeket, ahogy szoktuk: egyeztetés az állatorvossal, dokumentumok előkészítése, eszközök előkészítése. Rutin. De mégis más volt. Egyetlen korábbi kutyánál sem éreztem azt, hogy ennyire mindennek a helyén KELL lennie. Hogy maximálisan föl kell rá készülni, hogy biztos minden a legnagyobb rendben legyen. Pedig ez amolyan alap, hiszen munkatársaimmal mind arra törekszünk, hogy az állatok a haláluk után is méltó bánásmódban részesüljenek. Ám most éreztem először, hogy amikor közös, kedves emlékek is erősítik ezt a törekvést, az egészen más érzés. Szomorúbb is. De valahogy „erősebb” is, a szándékot illetően, hogy te, a kutató, aki felelős vagy a kutya hagyatékáért, miután testét gazdája átadta számodra – hogy te igenis ki akard hozni a legtöbbet a lehetőségből, amit kaptál, hogy azt egyszer visszaadhasd a világnak, hogy a kutya halála, akihez valamilyen kötelék fűzött, tényleg valami plusz értelmet nyerhessen. 

A mintavétel most is úgy zajlott, mint máskor. A test az értő szem számára (ez jelen esetben nem én vagyok, hanem az anatómus-állatorvos, Kálmán) sok mindent elmesél az életútról, adott esetben a halál okáról. Nem találtunk súlyos elváltozást, de nem is számítottunk rá. Így a mintavételt követően az állatorvos és a gazda számára is azt a megnyugtató választ adhattuk: valószínűleg a lehető legkevesebb szenvedéssel élte meg öregkorát a kutya, és úgy is ment el. Talán apró vigaszcsepp.

Niké hagyatéka nem csupán az, hogy a tudomány számára új lehetőségeket teremtett, mint ahogy sok kutyatársa – hiszen ő ihlette most ezt a bejegyzést, mellyel útjára indul a Szövetbank munkásságát elmesélő blog.